Az egyik csíkszeredai napilap ma megjelentetett egy olvasói levelet, amely egyenesen azzal vádol minket, hogy szégyenteljes helyzetbe hoztuk a szeredai szemészeket. Nem egészen értettem az egészet, hiszen aki követi Ákos történetét, az tisztában van vele, hogy maguk a szeredai szemészek küldtek minket más orvosokhoz. A levélíró azt ajánlja mindenkinek, hogy ha gondjuk van, menjenek el a helyi orvosokhoz, és fogadják el, amit azok mondanak. Az én kérdésem csak az lenne, hogy a kedves levélíró szerint ez a súlyos és ritka esetekre is érvényes? Valóban pont olyan hozzáértéssel kezel egy kisvárosi orvos egy olyan betegséget, ami hozzávetőlegesen tízezer babából egyet érint, mint egy gyakrabban előforduló szemproblémát? De persze köztük is akadt olyan, aki lényeges segítséget nyújtott számunkra, és ezt igazán értékeljük.
Nem állt szándékomban támadni a csíkszeredai orvosokat, de azt hiszem, nem azt a világot éljük már, amelyikben azért nem kérek más szakvélemény, hogy ne bántsam meg egy orvos lelkivilágát.
Ahhoz, hogy az ember el tudja fogadni egy orvos véleményét, feltétlen bizalom kell. Bennem elveszett ez a bizalom. Elveszett akkor, amikor a terhességemet követő nőgyógyász nem vette észre sem azt, hogy Ákos szemei nem fejlődnek, sem azt, hogy a bal kezén hat ujj van. Elveszett akkor is, amikor Ákost úgy engedték ki a kórházból pár nappal a születése után, hogy teljesen egészséges, és csak később derült ki, hogy milyen súlyos baj van a szemeivel. Pedig Ákos szemproblémája nyilvánvaló, ha valaki ránéz, és a születésekor is így volt. A bizalom akkor is elveszett, amikor Budapestig kellett menjünk azért, hogy kiderüljön, hogy a belső szemnyomás négyszer nagyobb a normálisnál. Ha elfogadtam volna az első orvos véleményét, akkor ez a kezeletlen magas szemnyomás eddig már visszafordíthatatlan károkat okozott volna, és idővel teljes vakságot okozott volna.
De ha mindezt nem veszem számításba, akkor sem tudtam volna itthon ülni a babérjaimon, és meggyőződésem, hogy egyetlen felelős szülő sem tudott volna. Ha én vesztettem volna el a szemem világát, nem biztos, hogy ennyi mindent megtettem volna, mint amennyit próbáltam megtenni Ákosért. És ha a tudomány pár év múlva több lehetőséget kínál, azt is meg fogom próbálni. Ha ez némelyek szemében rossz dolog, ám legyen.
Felhívtam a napilapot, hogy megkérdezzem, miért jelentetnek meg rágalmazó cikket egy családról, mielőtt értesítenék az érintetteket. A válasz csak annyi volt, hogy nincs emberük arra, hogy leellenőrizzék az olvasói levelek valóságtartalmát, és ha akarok reagálhatok rá hasonló levélben, vagy beszélhetek egyik újságírójukkal.
Igy hát reagáltam én is olvasói levélben, és kíváncsian várom, mikor jelenik meg. A válaszomat bemásolom a bejegyzésem végére is. Jelenleg csak egy gyenge minőségű scannelt változat áll rendelkezésemre az eredeti irományról, de a teljesség érdekében feltöltöm ide azt. Remélem, olvasható lesz nagyítva.
"Ki tévedett?
Én is sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést Ákos születése óta, de nem gondoltam, hogy tévedés lenne, ha egy szülő próbál mindent megtenni a gyereke látása érdekében.
Sajnos Csíkszeredától messze kellett menjünk, hogy kiderüljön, hogy Ákos nemcsak kisszemű, hanem hogy négyszer nagyobb a belső szemnyomása a normálisnál. Kezelés hiányában teljesen megvakulhatott volna.
Budapesten szaruhártya-átültetést igértek Ákosnak, de csak pár év múlva végezték volna el. Bostonban kiderült, hogy ez a műtét több kárt okozna, mint jót. Ákos látásán nem javítottak, de végre konkrét válaszokat kaptunk a kérdéseinkre az eddigi fejcsóválások helyett.
Minden embernek nagyon hálásak vagyunk, aki lehetővé tette ezt nekünk. Csak a szemészeti vizsgálat több, mint 40.000 lejbe került. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az adományokból bejött összeget a szüleim 4000 euróval pótolták ki, másképp nem lett volna elég. Minden kiadásunkat számlákkal tudjuk alátámasztani.
Nem volt könnyű döntés, hogy nyilvánosságra hozzuk a gondjainkat és segítséget kérjünk az emberektől. Ehhez le kellett győzzük a saját büszkeségünket, és olyan fájó dolgokról kellett beszéljünk a világ előtt, amikről a legszívesebben nem beszéltünk volna. Egy „fölösleges utazásért” ezt soha nem vállaltuk volna magunkra, se mi, se a családunk.
Ákos története részletesen megtalálható az internetes naplómban: www.akosert.blogspot.com.
Bár az utóbbi időben az életünk egy nyitott könyv mindenki előtt, mégis úgy gondolom, tisztességesebb személyesen kérni magyarázatokat, nem a médián keresztül."