Végleges időpont

A látássérült gyerekek és szüleik találkozójára március 18-án, pénteken, 17 órától kerül sor az Albert-házban (Müller László u. 3/c/2, bejárat kintről).
Nagy örömmel fogadunk minden érdeklődőt!

Találkozzunk

Szeretnék egy találkozót szervezni látássérült és vak gyerekek és a szüleik részére. Az lenne a célom, hogy mi, akik hasonló helyzetben vagyunk, megismerjük egymást, megosszuk egymással a tapasztalatainkat, gondjainkat, tudásunkat.
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szükségét érzi ezeknek a találkozóknak. Azt is tudom, hogy  mindenkit lefoglal a saját élete, de hiszem, hogy van értelme időt szánni az ilyen dolgokra. Amit ajánlani tudok egyelőre csak annyi, hogy összeülünk és beszélgetünk egy kávé vagy egy tea mellett. A többi teljes egészében rajtunk múlik, azokon, akik eljönnek.
Az időpontot illetően később pontosítok, egyelőre március 18. vagy 19-e tűnik a legkézenfekvőbbnek. Valamivel biztosabbnak tűnik a helyszín kérdése, hiszen a Csíkianyák Egyesülete a rendelkezésünkre bocsájtja az Albert-házat (Csíkszereda, Müller László u. 3/c/2).
Kedves Sorstársaim, nagy szeretettel várunk mindenkit erre az összejövetelre! Ha a blogolvasók közt akad olyan, aki ismer olyan családot, aki érintett lehet a témában, kérem, értesítse őket, és vegyék fel a kapcsolatot velem emailben, telefonon, vagy akár hozzászólásban itt, a blogon.
Ez a találkozó lenne a "Santa Lucia" Egyesület első nyilvános programja, és remélem, még nagyon sok hasonló megmozdulás fogja követni.

Email: asociatiasantalucia@yahoo.com
Telefon: 0742 329 821

Gondolatok...

Ákos születése előtt hajlamos voltam azt hinni, hogy a világon alig vannak fogyatékos, beteg, problémás gyerekek, és ha valakinek mégis gond van a gyerekével, az bizonyára egy nagy tragédia. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy igenis van élet a sérült gyerek születése után is, sőt, az ember olyan szinten képes alkalmazkodni a helyzetéhez, hogy már teljesen átlagosnak látja a saját életét. Sajnos azzal is szembesülnöm kellett, hogy valójában nagyon sok sérült ember él a tágabb vagy szűkebb környezetemben, amiről eddig fogalmam sem volt.
Miután Ákos esete nyilvánosságra került, nagyon sokan "nyíltak meg" előttem, és mesélték el saját vagy családtagjaik esetét. Végtelenül hálás vagyok ezeknek az embereknek, hogy akár ismeretlenül is rám bízták a történetüket. Könnyebb elviselni a saját sorsunkat, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Könnyebb feldolgozni a problémákat, ha látjuk, hogy más, hasonló helyzetben lévő családok is ugyanazokkal a gondokkal küzködnek, ugyanazok a félelmek gyötrik őket.
És nem, ez nem a kárörvendésről szól, hanem arról, hogy a hozzánk hasonló szülőkkel való kommunikáció gyógyító erejű. Nem kell megmagyaráznom nekik, hogy miről beszélek, mert értik, tudják, átélték. És ezek a kapcsolatok sokszor arra is megtanítanak, hogy legyünk hálásak azért, amink van, mert a helyzet lehetne sokkal rosszabb is.
Hálás vagyok Ákos puszta létezéséért, azért, hogy soha nem kellett komolyabban aggódnom az életéért, és azért, hogy testileg - szellemileg egészséges. Sajnos vannak olyan emberi sorsok, amelyek ráébresztenek arra, hogy örülnöm kell annak is, ha a fiam "csak" látássérült.
Azt hiszem, manapság túlságosan maximalisták lettünk, és az egészséget meg az életet magától értetődőnek vesszük. Pedig ezek a legfontosabb és legértékesebb dolgok a világon.

Most, hogy látom leírva a gondolataimat, túlságosan szomorúnak és talán elvontnak tűnik az egész. Pedig az üzenet nagyonis pozitív akart lenni: örüljünk az életnek és a gyerekienknek úgy, ahogy vannak!

Jár a baba......vagy mégsem?

Az utóbbi időben én is úgy el voltam (vagyok) havazva, mint odakint a táj. Ennek jórészt én vagyok az oka, mivel szeptemberben, szinte az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy folytatom az egyetemet, amit néhány éve abbahagytam. Gyors beiratkozás, felvételi, izgulás a bejutásért, aztán azért, hogy milyen lesz majd újra beülni a padba.
Mivel az első éves vizsgáim már megvoltak, most egyből másodéven kezdtem. Nagyon furcsa volt. Egyrészt jó érzés volt újra "komoly" dolgokkal foglalkozni, másrészt meg folyton eszembe jutott, hogy vajon Ákos mit csinál, minden rendben van-e vele. Aztán lassan megszoktam: az egyetemet is, és azt is, hogy nem dől össze a világ, ha pár órára a nagyapjával hagyom Ákost.
De akkor jött a félév vége, dolgozatok meg egyéb jegyzetek leadási határideje, és éreztem, hogy lassan összecsapnak a  fejem fölött a hullámok. Karácsony előtt egy nappal még semmi karácsonyi hangulat nem érződött a házban. De azért csak eljött az angyal hozzánk is.
Ákos nem hatódott meg nagyon az ajándékaitól, sem a karácsonyfától, de azért időnként odamegy, megnézegeti, megbökdösi a díszeket, és közben mondja, hogy "ne".
Ügyes, értelmes kisfiú lett belőle. Meg vagyok győződve, hogy ha nem is mindent, de szinte mindent megért. Viszont még nem sokat mond. Ha észrevesz valamit, akkor "ne", ha befejez valamit, akkor "ké" (kész), ha valami kék színű, akkor ismét "ké", a fürdőkád "ká", a törpe "pe", ha megkérdezzük, hogy "ki a tutyi-mutyi?", akkor rávágja, hogy "te". És persze a "nem"-et mérhetetlen mennyiságben használja, még akkor is, amikor igenre gondol. Tulajdonképpen teljesen meg vagyunk elégedve a fejlődésével minden téren. Talán egyetlen dolog van, amit fájlalunk kicsit: még mindig nem jár. Pontosabban nem jár egyedül. Már néhány hónapja egész ügyesen totyog, de mindig csak úgy, ha fogjuk ez egyik kezét, vagy kapaszkodhat valamibe. Valószínűleg nem érzi biztonságban magát anélkül, és egyszerűen nem tudjuk, mit tegyünk annak érdekében, hogy merjen egyedül lábra állni és menni. Tudom, hogy 16 hónaposan még nincs elkésve, tudom, hogy neki több időr van szüksége mindenhez, mint egy egészséges szemű gyereknek, mégis ott van az a fránya türelmetlenség...
Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy nem számít, hogy a gyerekemnek valamilyen hiányossága van, majd megmutatom mindenkinek, hogy úgyis a többi gyerekkel egyszerre fog haladni mindenben. Épp csak arról feledkezünk el, hogy nem minden rajtunk múlik. Vannak dolgok, amelyekben a gyerek dönt, és nem tehetünk egyebet, mint biztosítani számára a lehető legjobb körülményeket.
Azt hiszem, ilyen a járás is. Egyedül Ákos dönthet arról, hogy mikor lesz hajlandó megtenni az első önálló lépést. Addig csak annyit tehetünk, hogy hagyjuk szabadon mászkálni, és mikor a kezét nyújtja, segítünk neki.