1 év

Az elmúlt egy év a szélsőségek éve volt. Életünk legnagyobb örömei, legnagyobb bánatai, nagy remények, nagy csalódások. Voltak, vannak rosszindulatú megjegyzések, de még több jóindulatú visszajelzés és bátorítás. Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyire mozgalmas évünk lesz.
Összességében azt mondhatom, hogy a jó volt túlsúlyban. Nagyszerű volt végigélni, ahogy a magatehetetlen kis lényből egy örökmozgó, akaratos személyiség lett.
Sokat aggódtam azon, hogy vajon idejében kezd-e forogni,felülni, kúszni, mászni, járni. Ákos ugyan nem sietett el semmit, de szépen, a maga tempójában megcsinált mindent, amit egy átlagos gyerek. A lemaradása mindig a normális keretek között volt, és ha azt vesszük, hogy milyen hátránnyal indult, akkor ez nem kis teljesítmény. Bár még nem kezdett járni, meg vagyok győződve, hogy nemsokára fog. Azt hiszem, már csak a bátorság hiányzik. Olyan magabiztossággal mászik az egész lakásban, sőt a nagyszülőknél is, hogy mindenki ámul, aki csak látja.
Már a húsz centi magas küszöbeink sem jelentenek akadályt. Pár napja mindenhova fel akar mászni ahova lehet, és oda is, ahova nem. Ma kétszer indult neki egyedül a lépcsőknek, egyszer egészen a hetedik lépcsőfokig jutott. Nem hittem a saját szememnek.
Minden érdekli, ami fénylik, világít, zenél, odavan a kábelekért, a vezetékes és mobil telefonért, a számítógépért, és az optikai egérért. Örül a saját sikereinek, mérgelődik, ha valami nem sikerül, és hevesen tiltakozik, ha nem teheti azt, amit akar. Burrog, kerreg, csettintget, és egyre gyakrabban hallatja a hő, ni, ne, nem, baba hangokat. Nagyon sok mindent megért, a dorgálásra nagyon meg tud sértődni, de mindössze egy perc erejéig, utána már megint hízeleg.
Ha a hely, vagy az emberek ismerősek számára, akkor jókedvű és érdeklődő. Kicsit mintha félne a gyerektől, de ezen fokozatosan próbálunk változtatni. Egyelőre az unokatestvéreivel próbáljuk megbarátkoztatni, és úgy néz ki, pár alkalom után már nem ijed meg tőlük. Nagy gyerekzsivajban nem érzi jól magát, fél, és hozzám, vagy az apjához menekül.
A zenét viszont nagyon szereti. Mosolyog és ugrabugrál az ismerős dallamokra. Egyik kedvenc játéka egy zenélő zongora, azzal sokáig elbabrál, és pontosan tudja, melyik gombot kell nyomja ahhoz, hogy a zongora azt a zenét játssza le, amit szeret.
Igazi kis rosszcsont, és imádom, hogy ilyen.
Vannak napok, amikor eszembe se jut, hogy a látása nem tökéletes. Néha elgondolkodom, hogy ennek az az oka, hogy már elfogadtam a dolgot, vagy az, hogy még nem dolgoztam fel igazán, ezért nem veszem figyelembe a tényeket. Még nem jöttem rá, melyik változat igaz. Annyit tudok, hogy nem a látássérülés áll a gondolataim középpontjában, de vannak pillanatok, amikor fáj a szívem, amiért ő nem lehet olyan, mint a többi gyerek. Nem tudom, ez valaha megszűnik-e.
De a Jóisten jól kitalálta a gyerekeket: mindenféle hibájukért kárpótlást ad a szeretetük, a mosolyuk, a kacagásuk, és az újabbnál újabb mutatványaik.