Gondolatok...

Ákos születése előtt hajlamos voltam azt hinni, hogy a világon alig vannak fogyatékos, beteg, problémás gyerekek, és ha valakinek mégis gond van a gyerekével, az bizonyára egy nagy tragédia. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy igenis van élet a sérült gyerek születése után is, sőt, az ember olyan szinten képes alkalmazkodni a helyzetéhez, hogy már teljesen átlagosnak látja a saját életét. Sajnos azzal is szembesülnöm kellett, hogy valójában nagyon sok sérült ember él a tágabb vagy szűkebb környezetemben, amiről eddig fogalmam sem volt.
Miután Ákos esete nyilvánosságra került, nagyon sokan "nyíltak meg" előttem, és mesélték el saját vagy családtagjaik esetét. Végtelenül hálás vagyok ezeknek az embereknek, hogy akár ismeretlenül is rám bízták a történetüket. Könnyebb elviselni a saját sorsunkat, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Könnyebb feldolgozni a problémákat, ha látjuk, hogy más, hasonló helyzetben lévő családok is ugyanazokkal a gondokkal küzködnek, ugyanazok a félelmek gyötrik őket.
És nem, ez nem a kárörvendésről szól, hanem arról, hogy a hozzánk hasonló szülőkkel való kommunikáció gyógyító erejű. Nem kell megmagyaráznom nekik, hogy miről beszélek, mert értik, tudják, átélték. És ezek a kapcsolatok sokszor arra is megtanítanak, hogy legyünk hálásak azért, amink van, mert a helyzet lehetne sokkal rosszabb is.
Hálás vagyok Ákos puszta létezéséért, azért, hogy soha nem kellett komolyabban aggódnom az életéért, és azért, hogy testileg - szellemileg egészséges. Sajnos vannak olyan emberi sorsok, amelyek ráébresztenek arra, hogy örülnöm kell annak is, ha a fiam "csak" látássérült.
Azt hiszem, manapság túlságosan maximalisták lettünk, és az egészséget meg az életet magától értetődőnek vesszük. Pedig ezek a legfontosabb és legértékesebb dolgok a világon.

Most, hogy látom leírva a gondolataimat, túlságosan szomorúnak és talán elvontnak tűnik az egész. Pedig az üzenet nagyonis pozitív akart lenni: örüljünk az életnek és a gyerekienknek úgy, ahogy vannak!